15. fejezet

Louis leállította az autót a parkolóban és kiszállt, a lifthez sétált, miközben én körbenéztem lépcsőt keresve. Louis megállt a lift ajtaja előtt és intett nekem, hogy azt használjuk, de nem voltam rá hajlandó. Én nem szállok be abba a liftbe, nemhogy vele, aki csak ki akarta használni a félelmemet, hogy megöleljem. Bár szerettem volna megölelni.
Huh, Emily!
- Oké, lépcsőzz 13 emeletet - sóhajtott legyőzötten és egy kicsit kedvetlenül, megforgattam a szemeimet.
Tizenhárom emelettel később megérkeztem a lakására, elfáradtam. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor megláttam Louis lakásának ajtaját, ő felnevetett. Kivette a kulcsot a zsebéből és kinyitotta az ajtót, hogy bemenjen és én követtem őt.
Amint beléptem megkérdeztem magamtól, hogy miért vagyok ott. Nem akartam hazamenni anyám miatt és nem akartam visszamenni a koleszbe Kahlan miatt, huh! És itt akartam lenni Louisval.
Igen, meg fogok őrülni!
Louis eltűnt és néhány másodperc múlva megjelent csak egy szabadidőnadrágot viselve. A felsőtestét néztem, amin kevesebb tetoválás volt, mint a karján. Mindegyiket megnéztem, és volt egy a mellkasán, ami megragadta a figyelmemet, ami azt mondja "ez az ami", és azon kaptam magam, hogy azon gondolkozok, hogy talán mindnek van értelme, vagy csak azért csinálta, mert tetszett neki.
- Lyukat égetsz belém - ugratott és a tekintetemet az arcára szegeztem. - Itt van - dobott nekem egy pólót és bokszert, fürgén elkaptam. - Holnap viselheted azt a ruhát, amit itt hagytál legutóbb.
Bólintottam és elindultam a fürdőbe átöltözni. Egy bizonyos módon furcsa volt nekem a ruháit viselni, amikor alig ismerjük egymást, de ő nem bánja és, nem tudom, hogy miért, de szeretem a ruháit viselni. Mindig olyan jó illatuk van. Így h-
Oké, elég.
levettem a pólómat és melltartómat, mert már csak valószínűleg aludni fogunk. Felhúztam a pólóját, levettem a nadrágomat és a fehérneműmet, hogy felhúzzam a bokszerét.
Dühösnek kellene rá lenne, azért amit tett, de nem tudtam. Különben is, nem volt köztünk semmi... vagy de? Nos, ő megcsókolt, de valószínűleg nem jelentett neki semmit.
Felsóhajtottam és kimentem a fürdőből. Benéztem a szobába, de Louis nem volt ott. Bementem a nappaliba és láttam hogy a kanapén van. Rám nézett és éreztem, hogy a testem minden szegletén végigsiklott a szeme. A fenébe, erőtlennek éreztem magam, csak az miatt, ahogy most nézett rám.
- Éhes vagy? - kérdezte, amikor a szeme találkozott az enyémmel.
- Hm... nem - válaszoltam.
A jelenet Kahlannel és a csókja elvette az étvágyam. Az utóbbi rosszabbul hangzott.
- Oké, én itt maradok, te pedig mész a szobámba. - mondta és tudtam, hogy nem szabad vitatkoznom vele, ezért bólintottam.
Rám nézett és mosolygott, mintha örült volna annak, hogy egyetértettem vele.
- Jó éjszakát, Em - mondta és a takarót a kanapéra húzta.
- Jó éjszakát, Lou - mondtam és rögtön meg is bántam, amikor megláttam az önelégült arckifejezését.
Kimentem a nappaliból a sötét szobába, lefeküdtem az ágyára és közelebb húztam a takarót az orromhoz, hogy érezzem őt.
Igen, úgy néztem ki, mint egy pszichopata.
Eszembe jutott az a lehetőség, hogy már más lányokkal volt itt, ebben az ágyban és csomó nőtt a torkomban, anélkül, hogy tudtam volna, miért.
Miért is érdekel ez? Nem akarhatom tudni, hogy kivel randizott vagy, hogy kit hozott haza. Vigyáznom kéne magamra, távol lennem tőle. És ez az, amit meg is teszek. Holnapután. Ha tudom. Huh!
A szemeim fáradtan csukódtak le Louis ágyneműjének illatával, de semelyik sem akadályozta meg a rémálmokat apámmal. Ez mindig így van, amikor csak visszagondolok arra, hogy mi történt, és nincs jobb lehetőség visszaemlékezni rá, mint vitatkozni az anyámmal.

Olyan gyorsan futottam, amennyire csak lehet, ahogy azt az anyám mondta. Nem tudom miért, csak azt tudom, hogy azt mondta, hogy nem számít semmi, csak ne tudjon elkapni az apám.
Hallottam sikoltozni őt és teljesen ledermedtem. Én már kint voltam a házból, de még akkor is hallottam a kiáltozásait. Vajon bántotta? Talán ivott? Nem volt szokása inni, de amikor ivott, akkor erőszakos volt és verte az anyámat.
Visszamentem futva a házba, megvédeni az anyámat. Amikor egyenesen a nappaliba értem, láttam, hogy anyám a földön feküdt szakadt ruhákban és az apám fölötte laza nadrággal, miközben anyám felsikoltott és megpróbálta megütni a kezét.
- Mama! - ordítottam.
Nem vettem észre, hogy mi folyik ott, de odafutottam és megpróbáltam apámat ellökni tőle. Ő visszalökött engem és a földre estem, beütöttem az asztal sarkába a fejemet, de nem akadályozott meg, mert újra felkeltem, megpróbáltam eltolni. 
- Tűnj el innen, Emily, kérlek! - anyám sírt.
- Mama! - ordítottam újra próbáltam eltolni apámat, de ő visszanyomott és ismét a földre estem. Felállt és elindult felém.
- Te is akarod? -kérdezte.
- Ne... -anyám hitetlenkedve mormolta, mikor látta, hogy felém sétál.
- Te fogd be, vagy én nem tudom, hogy mit csinálok veled - mondta és előhúzott egy pisztolyt a semmiből és anyámra szegezi.
Én még sosem láttam apámat egy pisztollyal,  nagyon féltem. Túl sok, hogy felkeljek.
- Emily, drágám, vedd le a ruháid - kérte mosolyogva.
- N-nem - ellenkeztem anélkül, hogy tudnám, mit akar.
- Ne, nem teheted. Nem a lányunkkal, kérlek - könyörgött anyám.
- Pofa be! - üvöltötte és egy lövést küldött a levegőbe.
Odajött hozzám és leszakította a ruháimat. Ordítottam a félelemtől, mit fog velem tenni? Feküdt rajtam, ahogy lehúzta a nadrágomat, rájöttem, hogy mi lesz velem.
- Ne, apa, ne. NEM! NEM! ÁLLJ! Kérlek hagyd abba!

Louis szemszöge

- NEM! - hallottam. A képzeletemnek kell lennie - ÁLLJ! Kérlek hagyd abba! - kinyitottam a szemem hirtelen, nem álom volt, hanem Emily hangja. A lány sikoltozott. Jól van?
- Emily?
Először felkeltem és a szobámba mentem, és imádkoztam, hogy nem zárta be az ajtót, mint múltkor.
Kinyitottam és az ágyban találtam rá, sikoltozott és fészkelődött. Teljesen fedetlen volt, tökéletes lábai megmutatkoztak. Hosszú fekete haja szétszóródva az ágyon, izzadt.
Odafutottam hozzá és megráztam gyengéden.
- Emily, ébredj fel - mondtam és megráztam - Emily - szólítottam hangosabban és a szeme kinyílt.
- Louis - mondta sóhajtva és megragadta a nyakamat, majdnem megállt a lélegzésem, nem törődtem vele, miután ő ragaszkodott hozzám.
- Nyugodj meg, csak egy rossz álom volt - próbáltam megnyugtatni, miközben a kezem le-föl járkált a hátán.
- Elnézést, hogy felébresztettelek - mondta és elfordult tőlem, a kezén idegesen játszott.
- Rendben. Jobban vagy? - kérdeztem, de nem válaszolt, esküszöm, hogy láttam, hogy egy könnycsepp esett le az arcáról.
Sóhajtottam és a kezemet az arcára tettem, megborzongott. Furcsa. Rám nézett.
- Akarsz beszélni arról, hogy mi történt? - megkérdeztem és megrázta a fejét többször is, talán nem sírt. - Oké, a nappaliban vagyok, ha szükséged van valamire.
Felkeltem az ágyról, de ő megragadta a karomat. Felé fordultam, ő mondott valamit olyan halkan, hogy én nem hallottam.
- Mi? - elfordította a fejét oldalra, hogy ne keljen rám néznie. - Emily, nem hallottam, amit mondtál - magyaráztam.
- Tudnál...  velem maradnál? - kérdezte zavarban, és kék szeme találkozott az enyémmel, hidegnek éreztem. Mi a fene, Louis? - Ha... ha nem... akarod... akkor az is jó - mondta, mivel nem válaszoltam.
Bassza meg, hogyan tudnék nemet mondani neki? Az ágyamban volt, a ruhámban, a fekete haja eltakarja az egész hátát, a kék szeme áthatol a lelkemen, és kéri, hogy aludjak vele.
Hogy mondhattam volna nemet?
- Maradhatok - mondtam és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Elmentem bezárni az ajtót, majd visszasétáltam az ágyhoz, ahol ismét feküdt, hátat fordított nekem. Lekapcsoltam a kislámpát és én is lefeküdtem, éreztem, hogy a lepedő átvette az ő mennyei illatát, amikor felhúztam, hogy betakarjam magunkat. A mellkasomhoz húztam és éreztem, hogy a teste túl meleg a rémálom miatt. Megborzongott, nevetve a vékony derekára raktam a kezeimet.
- Köszönöm, hogy... hogy... hogy velem maradtál - mondta.
- Minden rendben - válaszoltam csukott szemmel, a lányt sosem elengedve.