14. fejezet

Besétáltam a hálószobámban és Kahlant találtam az ágyamon ülve. Végre! Már hiányzott a beszélgetés vele, és szerettem volna tudni, hogy miért kerül engem vagy csak én képzeltem úgy. Remélem, hogy a második opció.
- Kahlan, jó hogy látlak - mondtam és az ágyra dobtam magam, mint a régi szép időkben.
- Igen. - Felelte hidegen.
- Már jó ideje nem beszéltünk - mosolyogtam, de ő nem mozdult.
- Igen - nem nézett rám.
- Mi a helyzet?
- Semmi - felelte ugyanolyan hangon.
- Nem, ez nem igaz! Alig beszélsz velem és úgy tűnik, mintha kerülnél. Mi a helyzet? - ismételtem.
Felsóhajtott legyőzve és velem szembe átült az ágyára. Néztem őt.
- Caleb úgy véli, hogy te voltál... - vett egy mély levegőt és elkezdtem félni attól, ami következhet - Azt hiszi, te... tudod... Kylet.
- Azt hiszi, hogy én öltem meg Kylet? - kérdeztem megdöbbenve.
Azt gondolta? Miért? Én...
- Mi van veled?
- Mi?
- Te mit gondolsz? - ő hallgatott és könnyek kezdtek potyogni a szememből. - Kahlan... - mondtam a nevét hitetlenkedve.
Nem szólt semmit csak egyszerűen lehajtotta a fejét. Nem tudtam olyan helyen lenni, ahol a legjobb barátom azt hiszi, hogy megöltem egy embert, így elfutottam és újabb könnyek siklottak végig az arcomon.
Nem tudtam, hova megyek, csak azt, hogy el akarok. Haza akartam menni, de nem tudtam az után, hogy anyámmal összevesztem. Összevesztünk Louis miatt, aki egyáltalán nem foglalkozik velem.

A következő, amire emlékeztem, hogy már nem futok, csak céltalanul sétálok. Az eső elkezdett esni, a vízcseppek keveredve a könnycseppjeimmel, amik nem szűntek.
Körülnéztem. Hol vagyok? Nagyszerű! Eltévedtem. Pont erre volt szükségem.
- Van közted és az eső közt valami, ugye? - hallatszott a hangja, amitől kirázott a hideg.
Nem törődtem vele, elindultam, hogy kitaláljam, hol vagyok és olyan távol legyek tőle, amennyire csak lehet. Hallottam, hogy sóhajt és egy másodperc múlva megragadta a karomat.
Ő volt az.
- Emily - szólított rekedten, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a pillangókat a gyomromban, amik minden egyes pillanatban ott voltak, amikor így mondta a nevemet. Miért is érzem magam így?
- Mit akarsz, Louis? - próbáltam a hangomat hidegen hagyni.
- Mi történt?
- Ó, semmi, Louis, semmi sem történt - ordítottam.
- Valaki rossz hangulatban van.
- Lehet, hogy te vagy az, aki túl jó hangulatban van - mondtam, utalva a szőke lányra.
- Én mindig jó hangulatban vagyok - ugratott.
Jaj!
- Ó, ez sokat elárul rólad.
- Mit jelent ez? - kérdezte komolyan.
- Nem tudom, miért nem kérdezed meg attól a lánytól, akivel voltál. Ó, nem, várj, te nagyon aggódtál miattam! - a hangom újra megemelkedett, leráztam a kezét, ami a karomat szorította és erősen ellöktem magamtól és elmentem tőle nagy léptekkel.
- Emily, én csak szórakoztam, semmit sem jelentett, és ő volt az egyetlen, aki bejött.
- Természetesen, és nem tudtad meghagynod a hormonokat magadnak - mondtam gúnyosan.
- Emily, én...
- Fejezd be, Louis! - megálltam és első alkalommal ránéztem. - Nem akarom tudni, hogy ki vagy... tudod! Csak azt szerettem volna, hogy vedd a fáradtságot és legalább visszavigyél az egyetemre, mert ha nem lett volna Harry, akkor végig ott várhattam volna arra, hogy befejezd a szórakozást.
- Harry? Ő hozott haza? - megragadta a karomat, ezúttal erősebben, fájt.
- Louis.... Louis, hagyd abba.
- Válaszolj! - kiáltotta és megborzongtam.
- Igen. És én vele voltam a bulin, táncoltam vele és ő átölelt amikor sírtam, és visszahozott az egyetemre, de ez nem jelenti azt, hogy én és ő... huh! tudod.
- Mindezt megtette? - megszorította a karomat, amitől felnyögtem.
- I-igen. Louis, ez fáj - rám nézett, és az érzés félelmet keltett bennem. Elengedett és három lépést tett hátra.
- Sajnálom - mondta - félsz tőlem? - kérdezte, de nem válaszoltam.
Rettegtem a beszélgetéstől és a fájdalom a karomban nem segített. Feszülten nézett és sóhajtott, közeledett felém, de én elléptem.
- Gyere velem - mondta és kinyújtotta a teljesen tetovált karját. Megráztam a fejem - Emily, nem foglak bántani.
- Már megtetted - mondtam szinte suttogva, ahogy a kezemet végigfuttattam a karomon.
- Sajnálom - válaszolt ugyanolyan hangon, ahogy én, a hangját elnyomta az eső, és tett egy lépést felém.
Mi volt a hiba vele? Bipoláris lehet?  Egy pillanat alatt megváltozott értem, előbb komoly volt, aztán veszélyes és bántott, most pedig sajnálkozó?
- Ez nem old meg semmit.
- Távol kell maradnod Harrytől.
- Nem. Tőled kell távol lennem. Harry nem bántott. Te tetted azt - vágtam vissza anélkül, hogy tudnám, miért védem meg Harryt Louis előtt, aki mindig egy bunkó és veszélyes volt. Nem, Louis volt veszélyes, aki bántott fizikailag és lelkileg is.
- Ne csináld, Emily, kérlek. Te nem ismered Harryt.
- Téged sem ismerlek, miért bízzak benned?
- Mert az ő sokkal veszélyesebb, mint gondolnád.
- Sokkal veszélyesebb, mint te?  - kérdeztem fanyarul.
- Igen - ez volt minden, amit mondott.
- Viszlát Louis - mondtam és elindultam az esőben, ami nagyobb intenzitással esett és imádkoztam, hogy nem jön utánam.
-  Emily, várj!
De persze tévedtem. Visszafordultam, hogy megmondjam neki, hogy hagyja abba, és megláttam, hogy fut felém. Utolért engem másodpercek alatt, és akkor felemelte a kezét az arcomhoz és eldöntötte a fejét és megérintette az ajkaimat az övéivel.
A szemem elkerekedett a meglepetéstől, amit ő tett, de nem toltam el magamtól, még ezek után sem tudtam megtenni, nem tudom miért.
Louis a nyelvét az alsó ajkamra helyezte, ami villámokat küldött a testembe. Az ajkam szétnyílt az érintésére és hagyta, hogy a nyelve betörjön a számba elbódítva engem a friss menta ízzel.
A kezem a karján nyugodott, amivel az arcomat fogta, de nem sokáig, mert a másik keze az átázott hátamra csúszott, közelebb húzva magához, a csókot nem megtörve.
- L-Louis... - motyogtam a szájába, próbálva ellökni magamtól, de több ereje volt, mint nekem.
- Pszt - ennyi volt, amit mondott és újra megcsókolt.
A francba! Mi a baj velem? Távol kellett volna lennem tőle, főleg azok után, amit tett és amit mondott és amit csinált ma.
De...
Végül elhúzódott tőlem, hátraléptem lihegve és kicsit szédülve a lélegzetállító csókja miatt.
- Jól vagy? - kérdezte engem bámulva.
- Én... - Kirázott a hideg, mi történt velem? Egyre jobban szédültem és alig tudtam beszélni.
Louis közelebb lépett hozzám, hogy a karját a derekamra tegye és megtartson, hogy ne essek a földre, ami nagyon valószínű volt, hogy bármikor megtörténhet.
- Ilyen rossz volt? - ugratott és én megforgattam a szemeimet. Megragadta a kezem - Gyere velem.
- Nem - Ellenkeztem. Úgy gondolta, hogy azért mert megcsókol én már mindent elfelejtek?
- Tudod, hogy mennyi az idő? - megráztam a fejem és körülnéztem, észrevettem, hogy már sötétedik. Furcsa, nem vettem észre az idő múlását. - Kilenc óra.
- Mi van? - kérdeztem megdöbbenve, ő nevetett. - Ó, Istenem, vissza kell mennem!
- Nem, te velem jössz. Az közelebb van. - Közelebb jött hozzám és csábítóan rám nézett.
- Jó, de fejezd ezt be! - beleegyeztem, hogy vele menjek, mert a kollégium azt jelenti, hogy Kahlannal találkoznék, és csak rosszabb lenne.
- Mit? - kérdezte zavarodottan.
- Az... hogy... hogy...  Huh! Tudod!
- Azt teszem?
- Igen, elcsábítasz engem - mondtam, de aztán rájöttem, hogy ez volt a legrosszabb lehetőség, amit válaszolhattam és a kezemet a számra raktam.
- Tényleg?  Én elcsábítalak téged? - súgta a fülembe buja hangon, ami miatt kirázott a hideg. Pár másodperc múlva nevetni kezdett. Hogy lehet ennyire idegesítő?
Elindult és én követtem, míg megállt egy autó előtt. Hm... nem tudtam, hogy van autója.
- Ez már-már állandó - mondta reagálva a gondolataimra, és intett nekem, hogy szálljak be.
_________________________________________________________
Bocs, hogy ennyi idő után hoztam, de kaptam egy díjat még két résszel ezelőtt, azt is csinálgatom, hogy kirakhassam végre.
Köszönöm, hogy egyre többen olvastok és jelzitek :*