Újra kinyitottam az ajtót és könnyek hulltak a szememből, bár harapdáltam az alsó ajkamat, de nehéz visszatartani.
Louis közvetlenül előttem volt, csak egy sötétbarna lepedő takarta el fél testét. Tudtam, hogy ő volt, a lány mondta a nevét és a madár alakú tetoválás a karján csak megerősített benne.
Visszaléptem és az ajtót becsuktam, megállapítottam, hogy Harry mögöttem van. Már teljesen elfeledkeztem róla. Letöröltem a könnyeimet, hogy ne lássa, nem szerettem, ha tudják az emberek, hogy elég gyenge vagyok és sírok, visszamentem a földszintre, ami tele volt emberekkel, és úgy tűnt, mintha zsugorodna a szoba.
- Emily, mi történt? - kérdezte Harry a harmadik alkalommal, mióta lejöttünk a lépcsőn.
- Semmi, csak... hagyj békén - körülnéztem, el kellett hagynom a házat amilyen hamar csak lehetséges.
- De...
- Harry, kérlek - kértem és a könnyek újra hulltak.
Próbáltam letörölni őket, de Harry megjelent előttem, megragadta a csuklómat és figyelmesen nézett engem.
- Sírsz?
- Nem, én csak... - próbáltam beszélni, de nem tudtam abbahagyni a sírást.
- Nyugodj meg - mondta és a mellkasához húzott, hogy megöleljen. Meglepődtem, de nem foglalkoztam vele, visszaöleltem. - mi történt? - kérdezte néhány másodperc múlva a fülembe.
- Ő... Louis volt az emeleten - mondtam és a könnyek még intenzívebben potyogtak.
- Ó - csak ennyit mondott.
- Csak haza akarok menni - mondtam elhúzódva tőle.
- Elviszlek.
- Nem kell, majd én...
- Egyedül? Emily, éjfél után van, 10 perc alatt az egyetemhez érünk.
Wow! Olyan késő van már? Ó, Istenem! Holnap óráim lesznek. Harry még egyszer felajánlotta, hogy elvisz és én elfogadtam. Nem azért, mert ő volt a legjobb lehetőség arra, hogy visszajussak a koleszbe, de ő volt talán az egyetlen.
Harry közelebb ment a kocsijához és kinyitotta az utasoldali ajtót, és intett nekem, hogy szálljak be.
Furcsa... ki gondolta volna, hogy úriember?
Beültem és becsukta az ajtót. Nem akartam, hogy lássák a különös emberek a buliban, hogy Harryvel megyek haza, veszélyesnek gondoltam, de nem volt más választásom, és szinte mindenki, aki a kertben volt, szerette beleütni az orrát abba, amibe nem kéne. Szó szerint.
A kocsi ablakának támasztottam a fejem, miközben Harry vitt vissza a kollégiumba, ahol egész idő alatt lennem kellett volna. Egy könnycsepp leesett, gyorsan letöröltem és nyeltem, elkerülve, hogy a többi kövesse.
Tíz perccel később, ahogy Harry előre megmondta, a kolesz ajtaja előtt voltam. Kiszálltam a kocsiból és ő addig követett, amíg elém nem állhatott.
- Jól vagy?
- Igen - hazudtam.
- Biztos, hogy nem akarod, hogy veled menjek, vagy ilyesmi?
- Nem, nem kell. Menj vissza a buliba.
Odajött hozzám, átkarolta a derekamat és közelebb húzott magához. Ránéztem az arcára és láttam, hogy pár centi van köztünk.
- Nem lesz ugyanolyan nélküled - súgta oda nekem.
- Köszönöm, hogy visszahoztál - mondtam és próbáltam mosolyogni.
- Neked bármikor - mosolygott és felbukkantak a gödröcskék, otthagyott és a kocsijához ment. - Viszlát, Emily - mondta és intett, mielőtt elhajtott.
Megvolt a kulcs a kollégiumhoz a pénztárcámban, amit szerencsére magammal hoztam. Lassan nyitottam ki az ajtót, hogy Kahlan ne ébredjen fel, utána vettem észre, hogy nincs itt. Hiánya egy bizonyos módon jó volt. Ezzel elkerültem túl sok kérdést és dolgokat, amiket el akartam felejteni.
Elmentem egy forró fürdő közben relaxálni. A kép, ahogy Louis azzal a szőke lánnyal az eszembe jutott és még néhány könnycsepp hullt.
Nem tudom miért sírtam. Louis és köztem nem volt semmi és ha elveszteném a fejem akkor sem lenne.
Tudtam jól, hogy milyen ember is volt. Az a fajta akinek nem elég egy lány ugyanazon a héten. Tudnom kellett volna. Láttam Katetel a kollégiumban és még néhány lánnyal. Az a lány, akit ma láttam, csak még egy volt és én csak valószínűleg egy figyelemelterelés voltam neki.
Felhúztam a pizsamámat és bevettem egy altatót és lefeküdtem. El kellett felejtenem ezt a napot. A tabletta nem árt, éveken keresztül szedtem nyugtatót és altatót az apám miatt, úgyhogy ez nem számít.
(...)
Tízkor felkeltem, és ez már azt jelentette, hogy szinte ideje órára menni. Nagyszerű! Hogy aludhattam ennyit? Ó, igen, rájöttem. Huh! Ha nem sietek, akkor el fogok késni angolról.
Angol.
Nem, kihagyom. Nem fogom Louis arcát nézni azok után amit tett és amit láttam. De ha kihagyom akkor azzal csak azt mutatom, hogy törődöm vele és gyenge voltam, még gyengébb, de engem nem foglalkoztat ő. Nem igaz? Huh! Miért volt ilyen nehéz, amikor jött Louis?
Úgy döntöttem, hogy felkelek, lezuhanyzok és felöltözök, elmegyek az angol órára. Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt elhagytam a kollégiumot és elindultam a terembe. Amikor beléptem a tekintetem végigsiklott a termen, megláttam Louist, a feje a karján pihent, a szeme csukva volt.
Ó, Istenem! Úgy nézett ki, mint egy angyal.
Oké, Emily, ne kezd. Tartsd magad tőle távol, rossz hatással van rád és nem törődik veled, csak úgy!
Leültem és láttam a szemem sarkából, hogy felemelte a fejét és rám nézett, de nem mondtam semmit és a szándékom az volt, hogy ez így maradjon.
- Hol voltál, eltűntél. Aggódtam miattad - hazudott.
Hogy merte ezt hazudni így a szemembe.Amikor megláttam őt, hogy... az a személy minimálisan sem aggódott miattam!
- Nem fogsz beszélni velem? - kérdezte, de figyelmen kívül hagytam. - Rendben - mondta végül sóhajtva és hátradőlt a széknek..
Az angol tanár bejött és azt mondta, amit mindig szokott, mikor belép a terembe, és beszedte a házikat.
Elővettem az egyiket, amit Louisval csináltam és odaadtam neki. A feladat megvalósítása emlékeztetett arra a napra, amikor ott voltam Louis...
Nem akartam erre gondolni.
Olyan réginek tűnt.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy az órának vége lett a csengőszóval. Kahlan elhagyta a termet anélkül, hogy megvárna, pedig háromszor is szóltam hozzá. Mi a baja velem, miért kerül?
- Emily - Louis szólított, de nem vettem tudomást róla, most nem akartam vele beszélni és örültem, hogy most nem akaratoskodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése