10. fejezet

A kérdése nagyon meglepett. Meg akartam állítani? A fenébe, Louis! Tényleg meg kellett kérdezned? És miért ilyen nehéz nekem válaszolni?
A fenébe, fenébe, fenébe, fenébe!
Természetesen meg akartam állítani. Nem kellene... ezt csinálni! Főleg nem olyannal, mint Louis.
Louis abbahagyta a nyakam puszilgatását, felemelte a fejét, viccesen nézett rám.
- Állj - ismételtem zihálva és eltoltam, hogy a kanapéra üljön, hirtelen felálltam, hogy elmenjek tőle. - Hm... - megigazítottam a hajam - El... el kell mennem, az utolsó... utolsó simítást el kell végeznem a házin.
- Azt akarod, hogy veled menjek?
- Nem! - kiáltottam, alig hagytam, hogy befejezze a mondatot. - Ismerem az utat. Hm... holnap adok neked egy példányt.
- Ne felejtsd el, hogy gyakorolnunk kell az előadást. - felállt és kinyitotta az ajtót. De milyen előadást? Ez egy írásbeli házi volt, beadandó, semmi több! - És ki tudja, kell még vacsoráznod - mondta, amikor elmentem tőle és rám kacsintott, hogy megértsem azt, hogy mit jelent a "vacsora".
Elhagytam a lakását, az egyetem felé sétáltam, szinte futottam. Huh! Egyedül voltam és sötét volt. El kellett volna fogadnom Louis ajánlatát.
Louis...
Mi történt velem?
Az egyetemhez értem és egyenesen a koleszbe mentem. Kahlant nem találtam, valószínűleg Calebbel van. Hiányzik nekem....de, hát, neki jobban kell Ő, mint nekem. Nem lehetek önző!
Pár perc alatt megcsináltam, ami még hiányzott az angol feladatban, majd lefeküdtem aludni. Fáradt voltam és holnap lesz Kyle temetése és el kell mennem! Huh! Utálom a temetéseket! Az utolsó amin voltam apué volt és rossz emlékeket hagyott bennem... Ő és Kyle nagyon hasonlóak voltak.
Louis képe hirtelen és váratlanul eszembe jutott. A fenébe... nem volt joga ezt tenni velem, nemi erőszakkal vádolhatnám. De...
Sóhajtottam.

(...)

Minél közelebb kerültünk Kyle temetéséhez, egyre csendesebbé és nehezebbé vált a környezet. Minden egyetemi hallgató gyászolt és feketét viselt.
Bementem a hálószobába átöltözni és észrevettem, hogy Kahlan ott van.
- Hogy van Caleb? - kérdeztem.
- Összetörve. Folyamatosan sír - sóhajtott - Mennem kell találkozni vele - tette hozzá sietős hangon.
- Rendben...
Bementem a hálószobába és felhúztam egy fekete ruhát, ami nem túl rövid és egy kabátot és cipőt, amik szintén feketék voltak.
Kahlan távolinak tűnt. Talán azért mert Kyle és Caleb. Hm... nem is tudom. Volt valami nagyon furcsa benne, mintha nem akart volna látni, vagy beszélni velem, de nem gondolhattam most erre.
El kell mennem a temetésre.
Felkaptam egy fekete esernyőt és elmentem a koleszból oda, ahol a temetés lesz. A családja ott volt, mindannyiuknak könnyek volt a szemeikben, köztük az édesanyjának, szerintem azt hajtogatta, hogy ez az egész egy hazugság és ő létezik, jöjjön vissza. Caleb a sarokban volt átölelte Kahlant, csendesen sírt. Kahlan pár másodpercig engem nézett, majd visszanézett Calebre.
Volt még néhány ember, főleg korombeliek, vagy pár évvel idősebbek, talán barátok az egyetemről.
Kinyitottam az esernyőt, amikor elkezdett esni. Az eső nem segített, a környezetet csak nehezebbé és szomorúbbá tette, drámaivá, bár én élveztem az esőt és a hangját.
Hat férfi közeledett, akik a koporsót vitték, amiben Kyle teste volt, mentek ahhoz a helyhez, ahova eltemetik. Tettem egy lépést hátra, és megéreztem egy kezet azon a karomon, amivel az esernyőt fogtam.
Megnéztem és láttam, hogy Louis az, mosolygott, de nem mondott semmit.
Egy szélroham söpört végig a temetőben, amitől megborzongtam. Louis közelebb hajolt hozzám és átkarolta a vállamat, a kezével a karomat dörzsölte, hogy melegebb maradjon.
Tényleg nem akartam vitatkozni vele most, vagy akár eltolni őt, vagy valami, mert jó érzés volt és elég megnyugtató. És elég meleg volt, ami emlékeztetett az előző napra.
Istenem, Emily! Fogd be!
A hat férfi a kötelet rárakta a koporsóra és két másik leengedte. Caleb odalépett és a dombról földet markolt és abba a lyukba dobta, ahol a koporsó volt, majd pár ember ugyanazt csinálta.
Én csak kizárólag néztem, és visszaemlékeztem.
Az emberek elmentek tőlem, amikor a temetésnek vége lett, elhagyták a temetőt, de én még mindig ugyanazon a helyen álltam és újraéltem az emlékeket. Emlékek, amelyekre túl kegyetlen dolog emlékezni, de ez nem az én saram. Az ő hibája, aki tönkretette az életemet.
- Emily - Louis hangja halk volt, majdnem olyan mint a suttogás. Ránéztem, kék szem és borostás arc, ami még szexisebbé tette. Meg kellett állítanom ezeket a gondolatokat, sürgősen. - Akarsz menni?
- Igen, menjünk - sóhajtottam.
Louis kivette az esernyőt a kezemből és közelebb húzott magához, a kezét a derekamra tette, nyugodtság szétterjedt az egész testemen.
Az egyetemhez mentünk, csak egy egyszerű hang, az eső, amikor odaértünk, anyát és a nagymamámat találtuk.
A fenébe, elfelejtettem, hogy ma jönnek értem, hogy megünnepeljük anyu szülinapját. Ó, Istenem! Anya nem láthat olyanokkal, mint Louis.
- Szia, anya. Szia, nagyi.
Anya rám nézett, majd  Louisra. Nagyi rám mosolygott, és Louis is ugyanúgy. És ezért szerettem őt, nem aggódik bizonyos dolgok miatt, nem ítéli el az embereket.
Nicsak, ki beszél, Emily!
- Heló, Em. Ez a barátod? - kérdezte a nagymamám.
Komolyan, nagyi?
- Nem! - majdnem felsikoltottam, és Louis elnevette magát, anélkül, hogy elvette volna a kezét a derekamról, vagy egy millimétert is elmozdult volna tőlem.
- Még - mondta titokban, valószínűleg abban reménykedett, hogy nem hallom.
Küldtem neki egy "egyáltalán nem segítesz ezzel" pillantást, és levette a kezét a derekamról egy kötekedő mosollyal.
- Hm... ő Louis - mondtam.
- Örülök, hogy találkoztunk, Louis - nagyi köszöntötte, anyám komoly volt, nem szólt egy szót sem.
Vajon ennél nem lesz furább?
- Gyerünk, Emily - anyám hívott merev hangon.
- Jó - ránéztem Louisra - köszönöm.
Megvonta a vállát, átadta nekem az esernyőt. Aztán a kezét a sebébe tette és elsétált tőlem. Néztem, ahogy az esőben megy és késztetést éreztem arra, hogy odafussak és átöleljem. Nem tudom miért.
- Gyerünk - ismételte anya az autóhoz sétálva, nagyi követte és én is, beszálltam az autóba.
- A fiú csodás, Em - mondta a nagyi úgy, mintha egy tini lenne. - Ő tényleg nem a barátod?
- Nem, nagyi.
- Jó - mondta anya robbanva, és tágra nyílt szemekkel néztem rá. Soha nem beszélt így velem, vagy bárki mással. Általában nagyon barátságos. De nem nagyon szerette az olyan embereket, mint Louis. - Imádkozom, hogy szebb jövőd legyen, Emily. Azt hiszem, elég jól neveltelek.
- A jövő, ami neked volt apával?
- Ne rontsd el ezt a napot, rendben? - Ismételten nagymama próbálta feldobni a hangulatot.
- Csak a legjobbat akarom neked - anya folytatta.
- Azt sem tudod, hogy mi volt a legjobb neked, honnan tudnád, hogy mi a legjobb nekem? - a hangom emelkedett minden szóval, amit mondtam.
Megállította az autót és a hátsó üléshez fordult, ahol én ültem.
- Apád jobb volt, mint az, akivel te épp most vagy.
- Jobb? Milyen módon? Az, hogy megvert téged vagy az, hogy visszaélt a lányával? - kicsatoltam az övem és kinyitottam az ajtót. - De nem foglalkoztál azzal, nem igaz? Csak a pénzét akartad! - mondtam és otthagytam az autót.
- Emily, sajnálom - hallottam, hogy anyám mondta, de figyelmen kívül hagytam és az egyetem felé futottam.
Csak meg akartam halni abban a pillanatban. Nem szerettem, ha visszahozza az emlékeket a múltból. Főleg, ha ilyen emlékek.
Már nem esett egy ideje, de én csak futottam, a szél hevesen lesöpörte a könnyeket az arcomról.
Majd nekimentem valaminek. Felnéztem kicsit és láttam Louist. Tényleg ott van mindenhol, nem? De nem érdekelt, lábujjhegyre álltam, mert magasabb volt nálam, és én megöleltem minden erőmmel, mintha nem lett volna holnap. Ő is megölelt és abban a pillanatban nem kellett más.
Csak Louis ölelés.
Louis...